fanfiction

Nem egyszerű jó fanfiction-be botlani, de ezt a kettőt mindenképp tudom ajánlani. Az egyik a Harry Potter folytatása, a másik pedig az Éhezők Viadalának egy feldolgozása.
A Harry Potter 8, 9, 10 kötetét írta meg ez a fiatalember. A történet gördülékenyen folytatódik, az író odafigyelt, hogy a karakterek, a Rowling által megteremtett világ és az események hibátlanul beleilleszkedjenek az eredetei történetbe. Az új oldalon: http://juhaszroland84.wix.com/neutopia nem találtam meg a történetet, de ha google-ba beírjátok a címeket, akkor több oldalról le lehet szedni pdf-en.
Sorrendben: H.P. és a Negyedik torony, H.P. és az Ezernevű, H.P. és a Smaragd Sigillus.
Az Éhezők Viadala fanfictiont (A pék fia), egy angol lány írta, és egy magyar lány pedig lefordítja. :) Az egész történetet Peeta szemszögéből ismerhetjük meg. Szerintem fantasztikus ötlet és a fordító pedig élvezetesen adja át magyarul a történetet, szóval mindenképpen tudom ajánlani.
http://www.apekfia.blogspot.hu/

Science fiction

Az előző könyv kapcsán eszembe jutott, hogy egy rövid ismertetőt írok a science fiction műfajáról, főleg, mert többen hajlamosak összekeverni a fantasy-val.
A sci.fi alapvetően valamilyen tudományos alapokon nyugvó mű, legyen az szociológia vagy természettudomány, és ezt mindegyik alfajáról elmondhatjuk. Fontos részei a társadalmi, fizikai, biológiai vagy csillagászati tudományos életből eredeztetett új gondolatok. Leginkább ebben különbözik a fantasy irodalomtól, ahol a az írói képzelet mitologikus világot hoz létre, de ennek nincs köze semmilyen tudományos eszméhez, bár előfordul, hogy valamilyen alap társadalmi mondanivalót beleszőnek a történetbe. A két mű célja is teljesen más, és ha ezt elfogadjuk, akkor tudjuk mindkettőt szeretni. A fantasy célja alapvetően a szórakoztatás, hogy elvarázsoljon a könyv, és kirángasson az unalmas hétköznapokból. A sci-fi (a jó) rengeteg kérdést vet fel benned, amikkel a könyv elolvasása után is foglalkozol, etikai, erkölcsi kérdéseket, vagy az adott tudomány lehetséges alakulásának kimenetelei és annak következményei gondolkodtatnak el. (Pl.: Az Elízium ciklusról volt szó az előző ajánlóban. Az Elízium lánya című könyvben végig követhetünk egy eszmefuttatást az együttérzésről. Most őszintén: magadtól hányszor gondolkoztál el erről az érzelemről? Mindenesetre nagyon érdekes volt erről olvasni.)

De nézzük meg most a sci-fi alfajait:

A keményvonalas (hard) sci-fi természettudományi ismereteken alapszik, melyek segítségével levezeti az általa felvetett hipotézist. Ezekben a sci-fikben sokszor megjelennek olyan tudományos elképzelések, amik még nem léteznek, de létezésük nem elképzelhetetlen. Erre a műfajra példa: Stanislaw Lem, Arthur C. Clark, Isaak Asimov, Joan Slonczewski.

A soft sci-fi jellemzően társadalomtudományi témára épül, történetei egy társadalom fejlődéséről szól, a tudományos (technológiai) színtér visszaszorul, ez csak segítő eleme úgymond a szociológiai eszmevezetésnek. Jellemző ezekre a művekre az utópisztikus gondolkozás. Jellemző példák: Philip K. Dick, Ray Bradbury, Aldous Huxley.

Az űroperák kalandos történetek, amik sokszor egész univerzumokat fognak át. Itt egy egész világot teremt meg az író, társadalom és természettudományok ismereteivel karöltve. Ilyen jellegű könyvekben az író jól szemléltethet bizonyos társadalmi változások különböző hatásait. Legtöbbször több száz éveket ugrunk egy mű alatt. Én mindig nagyon csodáltam ezeket az írókat, hogy milyen komplex világot tudnak kialakítani tudományos alapokra helyezve. Ilyen művek például: Isaak Asimov – Alapítvány sorozata, Frank Herbert – Dűne sorozat.

Az én meglátásom szerint egyébként sokszor fedi az egyik a másikat, nehéz így besorolni őket. Én személy szerint nagyon szeretem ezt a műfajt. :)

Joan Slonczewski: Elízium ciklus 1-2

   

Eddig az Elízium ciklusból négy kötet jelent meg. Én az első kettőről írok, mert ezeket olvastam egyenlőre, majd később a többi is sorra kerül.

Számomra nagy élmény volt mindkét könyv, főleg, mert teljes felüdülés végre egy jó kortárs sci-fit olvasni. Persze nem ez az egyetlen élvezhető a mai sci-fik közt, de mivel nincs túl sok jó, ezért mégis kiemelkedik. Előre is készüljetek fel, hogy a különböző kötetek közt több 1000 év telik el összességében, szóval nem egy kifejezett folytatásos regény. A könyvek önmagukban is helytállnak, de természetesen az a legjobb, ha sorrendben olvassa őket az ember. (Ajtó az óceánba, Elízium lánya, Génszimfónia, Agypestis) Nekem az kifejezetten tetszett, hogy megismerünk egy univerzumot, ami a mi világunk egy lehetséges, kiterjesztett jövője, és "pillanatképeket" kapunk a bolygók akkori életéből. Épp ezért egy-egy cselekmény nem lesz 100 százalékosan befejezve. Az írónő csak betekintést nyújt egy világba, annak társadalmi problémáiba, ad egy lehetséges megoldást, de annak a megoldásnak a végső kimenetele úgymond a jövő zenéje. Nekem ez kifejezetten tetszik, de olvastam olyan kritikát is, ahol az olvasó épp ezt a megoldást nem kedvelte. Tehát erre nem árt, ha felkészül az, aki neki akar kezdeni a sorozatnak. Lássuk a történetet.

Ajtó az óceánba

Egy óceán-hold világát ismerhetjük meg, a Shorát és a rajta élő békés népet, a Cseréket. Filozófiájuk, életmódjuk, tudásuk, társadalmi berendezkedésük nagyon fejlett és a kívülállók nem is igazán értik meg őket. A történet arról szól, hogy egy szomszédos civilizáció ki akarja aknázni a Shora erőforrásait, megbontva ezzel annak törékeny biológiai egyensúlyát. A társadalmi, kulturális különbségek miatti meg nem értésről, a természet fontosságáról, az emberségről szól, mindezt fűszerezve különleges világok különleges népeivel, technikáival, orvostudományával. Az írónő fantáziájának semmi nem szab határt, nagyon élvezetes a történet, a karakterek egyediek. Nagyon élethűen ábrázolja az írónő a Shora világát, az ember csak azt veszi észre, hogy akaratlanul is beleképzeli magát, milyen lehet egy ilyen társadalomban, ilyen filozófiával élni.

Elízium lánya

1000 év telt el az előző könyv vége óta. A Shorán egy másik nép is letelepedett, az elíziumiak, akik felfedezték a hosszú élet titkát. Ez természetesen a többi nép számára is igen csábító. Kis népességű világuk érzékeny egyensúlyt tart fenn a Shora "őslakosaival". Kül és belpolitikai problémák zavaros vizein evezünk a könyvet olvasva. Azt hittem, hogy őszinte legyek, hogy a Cserék után nehezen nyújthat nekem az írónő egy hasonlóan lenyűgöző társadalmat, de mégis sikerült neki. Érdekes, tanulságos, elgondolkodtató mű. Kicsit sok a biológiai eszmefuttatás, aminél néha elvesztettem a fonalat, de nem vészes. (Az írónő biológus, szóval legalább némi valóság alapja van a leírtaknak, pont, mint Clark könyveiben, csak itt nem a fizika terén. :) ) Ami nekem nagyon tetszett, hogy a "halhatatlan" élet előnyeit, hátrányait is leírja. Milyenek lehetnek egy ilyen nép társadalmi szokásai, intézmény rendszerük, milyen hatalmi pozíciót tudnak felépíteni a rendelkezésükre álló idő alatt. Nagyon élveztem, talán még jobban is tetszett, mint az első könyv. Az elíziumiak mellet megismerhetjük a Bronz Égboltiakat is. Erről a bolygóról jön az Elíziumra egy család, az ő szemszögükből követjük végig az eseményeket. Újfent érdekes kulturális találkozásnak lehetünk tanúi. Nagyon sok érdekes kérdést vet fel ez a könyv, amiken érdemes elgondolkozni.

Összefoglalva annak tudnám ajánlani, aki szereti a hard sci-fit, szereti a "mi lenne ha..." gondolatmeneteket, és aki szívesen mélyed el társadalmi, elvi kérdésekben. Ha hagyjátok magatokat elvarázsolni, ezek a könyvek elfognak.

Suzanne Collins - Az éhezők viadala trilógia

Szerintem ez a trilógia fantasztikus lett. Jól olvasható, az ember egyszerűen csak falja a betűket, pörgős a cselekmény, teljesek a karakterek, kerek a történet, és mégsem lesz annyira könnyen emészthető. Persze nem úgy értem, amit egy Dosztojevszkij könyv elolvasása után érez az ember, de mégis megragadja az olvasót,  elgondolkoztatja, elszomorítja, és igenis érezhetünk némi keserű utóízt, mikor az utolsó mondat után lerakjuk.

Az első könyv leginkább az adott társadalmi rendszert hivatott bemutatni és természetesen a szereplőket. Megismerjük ezt az utópisztikus világot, amit az írónő elmúlt korszakok összekovácsolásából alkotott meg nagyon ügyesen, hihetően. Főhősnőnk Katniss, egy igazán érdekes személyiség, az írónő simán bevállalja, hogy néha unszimpatikus cselekedetekkel, gondolatokkal ruházza fel, viszont épp ezért lesz annyira élethű. Mert nem tökéletes és cseppet sem egyszerű személyiség. A történet a három köteten keresztül arról szól, hogy az elnyomott Körzetek lakói hogyan lázadnak fel a Kapitólium ellen. Nagyon jól felépített a trilógia, mindegyik kötetben a lázadás különböző szakaszaiba csúszunk át. E/1-ben írta az írónő, tehát végig Katniss szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Ez egy egész különös oldaláról mutat be egy ilyen társadalmi helyzetet. Végigkövethetjük, Katniss, aki valahol akaratán kívül lett a lázadás jelképe, hogyan küzd meg az eseményekkel és valljuk be, az írónő nem óvja főszereplőjét, ad neki drámát rendesen, amit fel kell dolgoznia.

Persze itt is van szerelmi szál, de inkább úgy jelenik meg, mint az élet velejárója. Sokan szeretik összehasonlítani a híres-hírhedt Alkonyat triójával, de meg sem közelíti a kettő egymást. Itt - szerencsére - egyáltalán nem a szerelmi szál áll a középpontban. Katniss "vívódása" nagyon emberi és ezzel is inkább a jellemét ismerhetjük meg jobban és arra hívja fel a figyelmet az írónő, hogy amik történnek velünk az életben az bizony nem múlhat el nyomtalanul. Nem nyálas monológok és érzelmi viharok jellemzik, hogy aztán ebben ki is merüljön a történet, mint a fenn említettben.

Az elkövetkezendőkben kicsit kifejteném a történetet, úgyhogy aki még nem olvasta és szeretne tiszta lappal nekiállni a könyvnek az csak az elolvasása után kövesse tovább ezt a bejegyzést. (Magyarul Spoiler!) :)

Tehát az első könyvben megismerjük a Körzetek és a Kapitólium helyzetét, láthatjuk, két mennyire más világ találkozása is az Éhezők Viadala. Ez az esemény, amit minden évben megrendeznek, azt a hivatott szolgálni, hogy az évekkel ezelőtti levert lázadásra emlékeztesse a Körzetek lakóit. Minden Körzetből egy fiút és egy lányt választanak ki 12-18 éves korig és egy élet halál harcra küldik őket. Az idei Viadal rendkívüli lesz, mert két győztes kerül ki az Arénából, Katniss és Peeta a Tizenkettedik körzetből. Nem tisztem, hogy most minden mozzanatot leírjak, csak az érdekes dolgokra szeretnék szorítkozni. A végén Katniss igazából kijátssza a Kapitólium szabályait, mikor kettős öngyilkosságot akar elkövetni a fiúval. Győztesnek márpedig lennie kell, így alakult, hogy ketten kerültek ki az Arénából, az elátkozott "szerelmes pár". A szerelmi rész az első könyvben tehát egy taktikai lépés volt, ami segítségével túl tudták élni az egész felhajtást. A lány bátorságát a Kapitóliummal és annak szabályaival szemben az elnyomott Körzetek jelképnek értelmezik, erőt és bátorságot merítenek belőle, hogy fellázadjanak. A következő könyvben olvashatjuk, hogy milyen lavinát is indított el Katniss a kis magánszámával. Az írónő remekül bemutatja, a "jelképpé válás" folyamatát, hogy mindez mit hoz ki az emberekből. Mit jelent ő az elnyomottak és mit a Kapitólium jómódban élő polgárai számára. Megismerjük a lázadás szítóit, azokat, akik irányítják a történéseket. Nekem kifejezetten tetszett, hogy nem egy kommersz történet lesz, (értsd: lázadók jók, elnyomók rosszak) hanem nagyon is bemutatja, hogy a lázadókat is olyan hataloméhes emberek vezetik, akik nem sokban különböznek a hatalmon lévőktől.

Katniss megpróbál mindig helyes döntést hozni, de nehezen küzd meg saját vágyaival, kétségeivel, gondolataival, mert látja a lázadók vezetőinek hibáit. Eközben persze már át is libbentünk a következő kötetbe, ahol igazán kiforr a lázadás. Katniss végső döntésével, amivel úgy hiszi, saját halálos ítéletét is aláírja, igazából egy valóban lehetséges változás folyamatát indítja be, ekkor tudott kibontakozni. Eddig igazából magával ragadták csak az események. Először próbálja megfékezni az általa felszított tüzet, aztán hagyja, hogy felhasználják a lázadás terjeszkedésében. De ekkor, a végső döntést, amivel igazán elérhet valami újat és jót, azt egyedül hozza meg, igazán ekkor lobban lángra, hogy el is hamvadjon rögtön. Ekkor ragadja magához igazán a vezetői szerepet, ezzel a cselekedetével tudja elindítani azt a változást, ami valódi békét hozhat.

Nagyon szívszorító végigélni a szereplőkkel azokat a nagy horderejű változásokat, amik nem tűnnek el nyomtalanul, amik rányomják bélyegüket jellemükre, életükre, döntéseikre. Annyira valóság íze volt a befejezésnek... A két szereplő, akik igazán elindították, lehetővé tették a lázadást, miközben próbálták túlélni az eseményeket: kétszer az Arénát, kínzásokat, szeretteik elvesztését... egyszerűen teljes roncsokká váltak. Lelki és testi értelemben egyaránt, de inkább lelkire gondolok most. Nem véletlenül Katniss és Peeta a végén együtt próbálnak megküzdeni a legnagyobb kihívással: mindezek után normális életet élni. Azért sem egy nyálas szerelmi történet, mert amiket átéltek, megszenvedtek, azt egyszerűen nem értheti meg más, csak egy olyan ember, aki szintén megélte ezeket a dolgokat. Ezért szerelmükben is mindig ott van egy kis keserűség, a múlt fájdalmai, az, hogy igazából csak összesodorta őket az élet, és a történtek után csak egymásnak maradtak, csak egymásra számíthatnak. Visszatérnek a Tizenkettedik körzetbe, a győztesek falujába. Most, hogy már nincs szükség a Jelképre, el lehet dugni valahová, hogy még emlékezni se nagyon kelljen rá. Rendbe jön az életük, békét hagynak nekik, valahogy mégis annyi könny és keserűség gyűlt az ember torkába szép lassan a történet előrehaladtával, hogy teljesen át tudja élni, hogy két lelkileg megnyomorított ember számára milyen nehéz és lassú a felépülés, hogy soha nem lesz olyan számukra az élet, mint a megpróbáltatásaik előtt.

Ami miatt egy nagyon jó disztópia ez a történet, hogy jól kidolgozott,  lekövethető, logikus ok-okozati összefüggést felmutató regény. A Kapitólium társadalma érintetlen, csak éli az életet, nem éri őket annyi inger, ezért is lehet velük megetetni a Viadalt. Teljesen ki van szolgáltatva a Körzeteknek, hiszen minden termelői munkát ők végeznek, a Kapitólium belőlük táplálkozik. Ezt a diktatórikus rendet erős katonasággal tartja fenn, amit szintén az egyik Körzet (az 1.) termel ki magából. Minél "befolyásosabb" egy Körzet, annál több lehullajtott morzsát kap. Ezért is lehetséges, hogy így sikerül megtörniük ezt a hatalmi rendet, ahogy ,ilyen nehézségekkel, amilyenekkel. Ami az egyetlen gyengéje a könyvnek, hogy nem enged túl mély bepillantást a Kapitólium rendszerébe. Természetesen mivel Katniss szemszögéből lett megírva ez csak úgy lett volna lehetséges, ha a cselekményt úgy alakítja az írónő, hogy a hősnő szemével beleláthassunk a központi rendszer működésébe. Persze így is elég jól el tudjuk képzelni, hogy milyen a Kapitólium, de talán egy kis információ még csurranhatott, cseppenhetett volna.

Spoiler vége!

Az első részből már elkészült a film és ősszel jön a második rész. Tudom ajánlani mindeninek, az első rész jól hozta, a könyv mondandóját. Kíváncsi leszek, hogy mennyire vállalják majd fel a drámát a filmkészítők az elkövetkezendő részekben, és hogy mire fogják helyezni a hangsúlyt. Mindenesetre érdemes lesz nyomon követni a filmeket is.

Cormac MecCarthy: Az út

Ez szerintem egy nagyon érdekes és egészen rendhagyó könyv. Alaptörténete: A Föld valamilyen úton-módon elpusztult. Sejteni lehet, hogy nem természeti, hanem emberi katasztrófa miatt, mindent hamu borít, az élőlények teljesen eltűntek, rengetegen meghaltak, a városok kihaltak és azok az emberek, akik túlélték, folyamatosan úton vannak. Főhőseink apa és fia, őket követjük végig a könyv során. Maga a cím és maga a történet is a végtelenbe tart. Arról, hogy miért mennek, hova mennek, egyáltalán van -e hova tartaniuk, annyit tudunk meg, amit a kisfiúnak mond az apja: ők viszik a "tüzet", és keresik a jókat. Na most ugye ebből lehet következtetni, hogy az elszabadult káosz miatt, az élelemhiány okán elég sok rossz ember van (ha valaki látta az Éli könyve című filmet, akkor ilyesminek képzeljétek el a kialakult helyzetet, csak jóval kevesebb emberrel).
A két szereplő nevét nem tudjuk meg, ez is sok mindent hordoz magában. Azzal, hogy nincsen nevük számunkra, végzetesen zárja le az író az előző kort, itt senkit nem érdekel ki vagy, sőt, már ők maguk is elfelejtik, hogy kik voltak azelőtt. Az egész könyvön keresztül, a szerkesztésétől elkezdve a stilisztikai "hibákon" át minden a monotonitást sulykolja az olvasóba, a kilátástalanságot, reménytelenséget. Mi is úgy érezhetünk, mint az apa, hogy csak a kisfiú hordozza a fényt. A fiú már nemigen emlékszik az ez előtti életre, milyen volt a Föld a katasztrófa előtt. Tapasztalatlanságának, gyermeki létének köszönhetően mégis visszahozza a régi emberi értékeket, amik ekkor már kivesztek a túlélőkből.
Íme egy példa: Találkoznak egy öregemberrel az úton.
" ... A fiú lekuporodott mellé és a vállára tette a kezét. Nagyon fél apa. Nagyon megijedt.
Először mindkét irányba végignézett az úton. Ha ez valami csapda ő hal meg elsőnek - mondta.
...
Nagyon fél apa.
Szerintem ne nagyon tapogasd.
Adhatnánk neki enni.
A férfi az utat fürkészte. Az istenit - sziszegte. Lenézett az öregre. Lehet, hogy az öregember istenné változik ők meg fák lesznek. Jól van - mondta. .... "
Direkt nem raktam gondolat jeleket a sorok elejére, amikor kellett volna, ugyanis a könyvben sincsenek. Ennek több magyarázata is lehet, jelképezheti a töretlenséget, amit az úton való folyamatos gyaloglás jelent, de lehet, hogy szimplán a magvető kiadó így szerkesztette a könyvet. :) Meg lehet szokni idővel, bár először kicsit furcsa. A rengeteg és túl sok "és" használata az én véleményem szerint a monotonitást, kilátástalanságot jelképezi, bár kicsit megnehezíti a könyv olvasását.
Az egész történetnek apokaliptikus, sötét hangulata van, az író ügyesen áttudja adni ezeket az érzéseket. Jól megírt könyv, élvezhető, elgondolkodtató. A történet vezetését úgy alakította ki, hogy az olvasó egyre nagyobb feszültséget érezzen.
Spoiler! Először úti célként a tengert határozzák meg. Hogy miért kéne eljutni a tengerhez, azt nem mondják el, az olvasó találgathat. Igazából, mikor eljutnak a tengerhez semmi nem változik.
Nos tehát, a feszültség csak egyre nő, megoldást viszont nem igazán kapunk. Mert lehet, hogy a végén megtalálják a jókat, de az nem derül ki számunkra konkrétan, hogy nekik van-e céljuk a túlélésen kívül. Az olvasó kedvére eldöntheti, hogy fenn marad-e az emberiség? Ha fenn marad, a civilizált réteg marad-e fenn és kezdi az újjáépítést, vagy a civilizálatlan? És így tovább... Spoiler vége!
Mindenesetre a művet jó szívvel ajánlom, főleg azoknak, akik nem ijednek meg a szokatlanul, rendhagyóan megírt könyvektől. Biztos, hogy egy érdekes és nem mindennapi élmény lesz, még akkor is, ha kevésbé nyeri el a tetszésedet. Nekem nagyon tetszett, emlékezetes volt.

Dumas: Monte Cristo grófja

A már sokat emlegetett. :)
Lássuk hát a történetet.
Főhősünk az ifjú, gondtalan, bátor, nemes és kicsit naiv Edmond Dantés. (Ezen tulajdonságok közül később kinő egy párat.) Az ifjút elszakítják szerelmétől, Mercédés-től, pont esküvőjük előtt, és börtönbe vetik. Onnan persze megszabadul, és a történet még csak most kezdődik! A semmiből hirtelen feltűnik a nemesi, európai körökben egy magát Monte Cristo grófjának nevező férfi. Gondolom nem mondok újat azzal, hogy Dantést látjuk viszont, aki rossz akaróin áll bosszút szépen sorban.

Ez a történet is magával ragadó és eseménydús, ahogy azt már Dumas-tól megszokhattuk. A karakterek itt nem olyan egységesek, mint például a három testőrben. Ezt úgy értem, hogy itt egyszerűen a gróf mellett minden karakter eltörpül. A gróf annyira magával ragadó, stílusos, ravasz, tele titkokkal, fájdalommal, ami túlszárnyalhatatlan, a többi karakter mindenképpen kiszolgálja az övét. Persze, ahogy a cím is mondja, a könyv egyértelműen RÓLA szól. és ez jól is van így. :) Félreértés ne essék, a többi szereplő is egyedi és kidolgozott, jellemük mégis kiemeli a grófét.

A könyv hangulata egy kicsit sötét, tele monumentális jelenetekkel, főleg amikor a gróf megjelenik a színen. Az én egyik kedven karakterem, aki miatt a gróf körüli titkok csak még inkább elmélyülnek, az az idegen leány, akit védelmez, Haydée. Azt hiszem, ha a női karaktereket nézzük, egy kis betekintést nyerhetünk abba, hogy Dumas szerint milyen is az ideális nő, mi az a megbocsáthatatlan bűn, amit nő elkövethet.

Aki nem olvasta volna, annak figyelem! Pár sort ugorjon át :)

Mercédés újra férjhez ment, miután hiába várt Edmond-ra. Fényűző, gazdag életet élt férjével, aki szintén közrejátszott Dantés elfogatásában. Ezt bár szóban megbocsájtja majd később hősünk, és segít is az asszonynak és fiának megmenekülni a szegénységtől és gyalázattól a férj halála után, de NEM "fogadja vissza" régi szerelmét. EZ az a momentum, amit a filmeken örökké megváltoztatnak. Pedig valljuk be, ez így reális. Ráadásul Haydée-ról teljesen el szoktak felejtkezni a vásznon, vagy rossz irányba megváltoztatják a karaktert. Pedig az a lány úgy lett kitalálva, hogy kiegészítse a gróf jellemét. Ő is titokzatos, viselkedése nemes, csöndes, állhatatos teremtés, akinek azonban van tartása és büszkesége. Íme Dumas szerint az ideális nő! Persze, hogy a gróf (akit szerintem az író egy kicsit önmagáról formázott) beleszeret a lányba, és a végén vele utazik el az ismeretlenbe. :) Lehet, hogy először nincs sok szerepe a lánynak, de később kiderül, hogy a gróf bosszújának egyik kulcseleme volt. Dumas minden lehetséges módon összeszövi Haydée jellemét, történetét a gróféval és ezt egyszerűen kiszakítják a filmkészítők. Így elég sok mindent veszít a történet.

Na, de vissza a könyvhöz. (Spoiler vége)

A gonoszokkal Dantés kegyetlenül és könyörtelenül bánik el, mesterien kitervelt módon, mindenkinek olyan bosszút szán, amitől az illető a legtöbbet szenvedhet. Ez nem feltétlenül a halál, sőt a gróf sokkal nemesebb és okosabb annál, hogy egyszerűen végezzen áldozataival. Persze a történet során természetesen a jókat és számára kedveseket megsegíti. A végén mindenki megkapja az őt illető, végső befejezést.

Ennek a leírásnak a végére beszúrnék egy videót, aminek az elején Gergő nagyon precízen megfogalmazza, hogy valóban mikor lehet jól belenyúlni egy vászonra vitt könyv történetébe. Mert, mint tudjuk, ilyen is van. :) Jó szórakozást! (A videóval kapcsolatos meglátásotokat ezen a blogon kívül a http://hollywoodhirugynokseg.blog.hu/ oldalon is megtudjátok osztani.)

Egy kis irodalom: A romantikus stílus

Ha már Dumas, akkor tegyünk említést a romantikus irodalomról.
A XIX. században volt uralkodó irányzat a romantika, de már a XVIII. század végén kialakult. Általános jellemzője, hogy fontos az egyén szabadsága, érzelmi világa (akár pozitív, akár negatív irányba nézzük). Karakterei sokszor eszménykép jellegűek, ezzel együtt mégis emberiek maradnak.
Témáját tekintve szereti a misztikumot, a kalandot, szépséget, de nem riad vissza a drámaiságtól sem.
Németországban és Angliában alakult ki, fontos németországi képviselője Goethe, angolok közül pedig többek között Byron, Dickens, Poe. A sokat emlegetett Dumas a francia romantika jeles képviselője, aki leginkább történelmi kalandregény műfajban jeleskedett.
Az oroszok közül Puskin vagy a norvég Ibsen, akiknek neve megmaradhatott bennünk még irodalomóráról. Illetve Jules Verne szintén a romantika jegyében tette le a fantasztikus irodalom alapkövét.
Ha az írói eszközöket nézzük jellemző a romantikára a képszerűség, monumentalitás, helyszínek pontos bemutatása, olvasás közben könnyen elénk táruló jelenetek, hasonlatok, ismétlések alkalmazása.
(Például tévedés ne essék, amikor Poe-tól azt olvassátok például, hogy:
"Miután sokáig vártam, anélkül, hogy hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi - igen, igen kicsi - rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát - nem is képzelitek milyen lopva, lopva - míg végre egyetlen homályos sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résből, s telibe ráhullt a keselyűszemre. Tárva találta - tágra, tágra tárva -, s amint ránéztem, fölgyűlt bennem a düh. ..." Az áruló szív c. novella , akkor bizony az direkt van. De erről majd legközelebb.)
Legfontosabb magyar képviselői: Kölcsey, Vörösmarty, Jókai vagy Mikszáth. Próbáltam minél ismertebbeket összeszedni, mert ha visszagondoltok, hogy milyen közös elemek jellemzik ezeknek az íróknak, költőknek a stílusát, rá fogtok ismerni az alapvető romantikus stílusjegyekre, és ezután bármikor felismeritek majd, ha egy romantikus XIX. századi könyv kerül a kezetekbe. :)
Amit még összegzésképp mindenképpen leírnék (amit el szoktak felejteni a filmkészítők) a romantika, mint irodalmi stílusirányzat, nem egyenlő a romantikus témájú könnyű irodalommal!!
És lehet, hogy előre lelövöm a poént, amit a könyvelemzésnél akartam leírni, de had akadjak ki :( :
Eddig akárhány Monte Cristo grófja feldolgozást láttam filmen, vagy színpadon, mindig kiölték belőle a lényeget és így valóban egy kicsit nyálas romantikus témájú maszlag lett a végére! Mi az, hogy újra a fiatalkori szerelmével lesz? Nem és nem. Dumas NEM VÉLETLENÜL írta azt a befejezést, amit írt. Nem szeretnék spolerezni, hátha valaki szeretné még elolvasni, aki pedig olvasta, úgyis tudni fogja, mire gondolok.
Kérlek titeket, ha tudtok egy olyan adaptációt mondani, amelyiknek a végén nem ölik meg a feszült hangulatot egy nyálas befejezéssel, írjátok meg! Előre is köszönöm :)