2013. szeptember 27., péntek

A Nagymester

A szokottal ellentétben, most egy filmkritikát hozok. Erről a filmről ugyanis aztán lehet beszélni, úgyhogy miért ne beszéljünk? (Egy órával az élmény után írva talán jobban vissza tudom adni azt.)
Lássuk, mi az, ami az előzetes után megmaradt: keleti harcművészeti film, hasonló művészi fotókkal, mint amit a Hősben láthattunk, ismert - kedvelt színészgárda, kínai nyelven, felirattal. Számomra eddig tetszett, szóval már tudtam, hogy ezt nem hagyom ki.

Szerencsére, mielőtt eljutottam a moziba, láttam egy "hogy készült?" filmet róla, ami után az ember azért kicsit más szemmel ül be a moziba. Ami lényeges volt ebben a kisfilmben, hogy a rendező (Kar Wai Wong) három éven keresztül készült erre a filmre, a színészek hihetetlen kemény életet éltek ezek alatt az évek alatt, hogy minél hitelesebbek legyenek a mozdulataik. Látszott (és mondta is), hogy nagyon a szíve csücske ez a téma - Yip Man életét akarta feldolgozni, aki Bruce Lee mestere volt, és be akarta mutatni a főbb harcművészeti irányokat is, jellegzetességükkel együtt. Tehát, ez volt a cél. Hogy ez hogy sikerült? Kevésbé.
Ami miatt laikus kritikusok álma ez a film, hogy rengeteg könnyen leszűrhető és megfogalmazható problémája van. Lássuk őket:
Ennek a filmnek a legnagyobb hibája az, hogy három évig készült. Emellett ez a legnagyobb erőssége is. Hogy miért? A színészek fantasztikusak voltak! Annyira hitelesen játszották el a szerepüket, hogy egy percig nem jutottak eszembe más szerepükben. A mozdulataik a harc közben (amennyi látszott belőle, de erről majd később), annyira össze volt rakva, hogy látszott, mekkora munkát fektettek bele, hogy ennyire magukévá tegyék ezt a világot. Közülük is, akik igazán teret kaptak, és akiknek a karaktere eléggé ki tudott bontakozni ahhoz, hogy élvezhető legyen, mindez megspékelve a már említett hatalmas színészi alakítással: Tony Leung Chiu Wai (Yip Man), Ziyi Zhang (Gong Er). Az ő közös jeleneteik el vannak találva, azok kifejezetten tetszettek. De.
Ami már az első pár percből lejött, hogy ahhoz képest, hogy elvileg a bemutatott harcművészetek jellegzetességét akarta kiemelni a rendező (saját elmondása alapján), azt a hihetetlenül frusztráló - kapkodom a kamerát és egy-egy mozdulatot mutatok be összevissza - típusú filmezést használta, ami szerintem mindenre jó, csak arra nem, hogy a néző megtalálja a stílusok egyediségét (kivéve, ha az már tényleg nagyon különbözik a többitől). Mindeközben a rengeteg művészi vízcsepp, láng, füst képek, amikből már TÚL sok volt, és számomra ezzel el is vesztette a szépségét, mert csak úgy érezte az ember, hogy: na itt egy utcai verekedős jellegű harcjelenet, amiben nem látni a mozdulatokat, aztán meg hirtelen egy művészi kép pl.: vízcseppekről, de a kettő egyszerűen elmegy egymás mellett. Nekem a Hős azért volt egy hatalmas film, mert még laikusként is azt éreztem, hogy a cselekmény és a művészi képek ok-okozati összefüggésben vannak, az egyik a másikat erősíti, egy szép, egységes folyamban követik egymást. Itt meg inkább olyan volt, mintha néha egy természet filmet néznék, baromi szépen fotózva, néha meg kung fu filmet. És egy narrátoros dokumentum filmet, eredeti archív felvételekkel, ahogy kell. Néha meg egy hihetetlenül drámai "romantikus" filmet. Ugyanis ez a négy stílus lett összezsúfolva egy filmben. De a négy közül legalább három, külön külön megállta volna a helyét, csak egy nem. A harcművészetes. Ez a filmezési technika, hát ez totál elvágta a jeleneteket (bár amikor Yip Man és Gong Er küzdenek, az nagyon ott volt, a jelenet végén az első ami eszembe jutott, hogy nyomjon valaki gyorsan egy vissza gombot), és a színészek, akik három évet tényleg végig szenvedtek, csak itt - ott tudták megcsillogtatni azt a hihetetlen felkészültséget, amit abban a pár mozdulat sorban, amit rendesen végigkövethettünk, láthattunk.
Ezért volt az baj, hogy három évig ült ezen a témán a rendező. Hihetetlenül túl csinálta. Én sajnáltam, mert érződött belőle, hogy nagyon szeretné átadni ezt a témát, de pont ezért nem sikerült. Bele akarta rakni: Yip Man életét, ezeknek a harcművészeteknek az útját, hogy a régi rendszerből, hogy mennek át egy új rendszerbe, illetve ezeknek a harcművészeteknek a jellegét is be akarta mutatni, mind emellett az akkori kínai történelmi helyzet alakulását is. Ezért aztán semmire nem maradt se tér, se idő. Mindegyik részlet felületes lett, olyan szálakkal, hogy csak néztem, hogy most akkor ez itt mi? Pedig mindegyik szál baromi érdekes volt szerintem. Külön, külön, max enyhe átfedésekkel.
Egy szó, mit száz, én örültem, hogy elmentem rá és megnéztem, érdekes volt és az ember tényleg inkább csak sajnálkozott a hibákon, mert egyébként nagyon jó film lehetett volna, ha minden elemből éppen annyi van, ami még nem túl sok. Volt benne több jó jelenet is, a színészek csodálatosak voltak, de a végére az a túl populáris "és mi a te stílusod?" belekérdezés a kamerába, még a film alapvetően eltalált hangulatát is teljesen elvágta. Ez már kicsit durva volt. Mindenesetre egyszer érdemes megnézni, talán azért is, hogy segítsen véleményezni a többi ilyen keleti harcművészetes filmet is. Segít az értékelésben. :)
Zárásképp egy idézet a portból, amit ha időben elolvasok, talán felkészítem a lelkem arra a sokkra, ami már az első harcjelenetben a székhez vágott:
"A hollywoodi akciófilmek ragyogó koreográfiáival is versenyre kelnek azok a jelenetek, amelyek azt igyekeznek bizonyítani, hogy Bruce Lee mentora valóban minden idők legnagyobb kung fu mestere volt. ..." (http://www.port.hu/a_nagymester_yut_doi_jung_si__the_grandmasters/pls/w/films.film_page?i_film_id=133710
Sajnáltam, mert tényleg egy jó film lehetett volna, ezt még így, ezek után is bátran ki lehet jelenteni.


2013. augusztus 23., péntek

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Először talán magáról Wilde-ról kellene pár szót szólni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk a műveit.


1854-ben született, 1900 -ban halt meg. Már életében elismert költő, író, drámaíró... volt, bár művei egy része cenzúrázva lett, hogy megfeleljen a kor szellemének. Sikeres volt, elismert, társaságbeli, különleges személyiségével, megbotránkoztató filozófiájával kivívta mindenki csodálatát. Ilyen magaslatokból zuhant le hirtelen, de ezt is egy nagy művész bölcsességével tudta megélni. Az ok, amiért kirekesztette az elit társadalom és ami miatt börtönbe is került, hogy aztán magányosan haljon meg Párizsban, az a saját neme iránt érzett vonzalom napvilágra kerülése volt.
Humorát még megpróbáltatásai után akkor sem veszítette el, a személyisége, amiért úgy csodálták nem korcsosult el. A változások beépültek a jellemébe, de ezt Oscar Wilde-ként dolgozta fel, nem vetkőzött ki önmagából. (pl.: A szobában ahol meghalt, ízléstelennek tartotta a tapétát, szenvedései közben is csak ez bosszantotta. "Egyikünknek mennie kell." Mondta a tapétának címezve a halálos ágyán.) Bár a börtön után maradtak barátai és a felesége is támogatta őt anyagilag, mégis magányban, hontalanul halt meg, hiszen mindenhonnan kiutasították, elítélték, saját hazája sem fogadta vissza.
Pár idézetet ide írok, amiket ő mondott egykor, hiszen igazán ezekből a gondolat mozaikokból lehet valamennyire valós képet festeni róla.
"Sokan azt gondolják, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem egyszerű."
"Egyetlen bűncselekmény sem közönséges. A közönségesség: mások viselkedése."
"Minden művészet haszontalan. Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet."
"Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet."
"Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám."
Aki egyébként jobban szeretné megismerni, annak ajánlanám a
De Profundis (http://mek.oszk.hu/11400/11493/11493.htm) című művét, az egyetlen könyvet, amit a börtönben írt. Nem regény, hanem megszakítatlan, folyamatos eszmefuttatás, filozofálás, vallomástétel, érzelmi és gondolati napló. Amikor én olvastam, hihetetlen élmény volt. Szinte olyan, mintha átszakadna az olvasó és az író közötti állandó gát, mintha belelátnánk a művész valós lényébe, bepillanthatnánk oda, amit a fikció elrejt előlünk.
Mindezek ismeretében térjünk át a Dorian Gray arcképére.

.

A főszereplő a címszereplő Dorian Gray, egy gyönyörű, naiv, hiszékeny fiatalember. Megihlet egy festőt, Basilt, aki megfesti arcképét. A képbe beleadja a lelkét, szeretetét, szenvedélyét a makulátlan, könnyed fiatalság és szépség iránt, amit Dorian képvisel. Basil azonban nem veszi észre azt, amit a cinikus lord, Henry Wotton viszont igen. Mégpedig, hogy a fiúban ott gyökerezik az önzőség, hiúság, aminek csak bátorításra van szüksége. Manipulatív szavai termékeny talajra találnak és megfertőzik Dorian gondolatait. (Henry szavaiban egyébként gyakran felfedezhetjük az író gondolkodásmódját.)
Dorian megrészegül a fiatalság gyönyörétől és azt kívánja, hogy a kép öregedjen helyette. Vágya teljesül, megtorolatlanul élheti egyre megbotránkoztatóbb életét, és mindig talál valami eszmét (Henry segítségével), amivel kimagyarázhatja őket.
Spoiler!
A végén mégis saját maga győzi le önmagát, persze öntudatlanul, nem a külső világ áll bosszút. Gonosz tetteit nem tudják rábizonyítani, mindenki halott, aki befeketíthetné, mégsem kerülheti el a végzetét. Amikor dühödten megöli  képet, akkor sem bűnbánatból teszi.
"... És ez a gyilkosság az egész életén át sarkában lohol? Örökké a múlt tette nyomja? Csakugyan be kell vallani a bűnét? Soha. Egyetlen bizonyíték van ellene. Maga a kép az a bizonyíték. Hát majd megsemmisítjük.
... Megöli majd a múltat, és ha a múlt meghal, akkor végre szabad lesz. Megöli ezt a torz lelki életet, ha nem hallja undok intelmeit, békében élhet. Megragadta a kést, és beleszúrta a képbe. ..."
Nem tudott megjavulni, nem tudott megváltozni. Mindig másokat hibáztatott, másokban kereste saját sikertelenségének okát. A halála "méltó" lett életéhez.
Spoiler vége!
A Dorian Gray egy tükör, nem csupán egy nárcisztikus személyiség bemutatása. Szimbolikus műhöz méltóan megtalálhatjuk benne saját hibánkat, magunkra ismerhetünk egy egy gondolatban, egy egy eszmében.
A könyv lényege nem a cselekményben rejlik, hanem a háttérben meghúzódó ok-okozati összefüggésekben.
Ajánlani annak tudnám, aki szereti az elgondolkodtató szépirodalmi műveket, aki szeret a látszat mögé nézni és nem ijed meg a több bekezdésen át húzódó filozofikus gondolatmenetektől, amik átszövik a könyvet. Ha ez nem lenne, hogyan is érthetnénk meg Doriant, hogyan is tanulhatnánk a hibáiból?

Film is készült a könyvből (Dorian Gray címmel, 2009-es), erről is ejtsünk pár szót. Én kicsit többet váram. Ha valaki nem olvasta a könyvet és nem is szeretné, annak tudom ajánlani, mert mint önálló film élvezhető. A színészi alakítás és a rendezés is jó. De teljesen más, mint a könyv. Ami még nem is feltétlen lenne baj, hisz a könyvben valóban nincs annyi pörgős cselekmény, hogy izgalmas, mozgalmas filmet lehessen belőle készíteni, de sajna a lényegét is elvesztette valahol út közben. Ez inkább annak köszönhető, hogy a végét teljesen megváltoztatták. Szóval aki olvasta a könyvet, az ne várja vissza ugyanazt az élményt.
(Angolul fenn van youtubon a teljes film http://www.youtube.com/watch?v=yFJThpsLa4w, magyar előzetest sajna nem találtam)


Illetve egy másik film, amit ajánlani tudok, Oscar Wilde életének egy szakaszát mutatja be. Magyar címe: Oscar Wilde szerelmei, angolul csak Wilde, Stephen Fry és Jude Law főszereplésével.

2013. augusztus 22., csütörtök

Alexandre Dumas: A régens lánya

Egy újabb Dumas remekmű. Természetesen ez is romantikus stílusú történelmi kalandregény, mint a többi, mégis egy kicsit más. Ám, mielőtt belecsapnánk a lecsóba és beleásnánk magunkat, hogy miért is más ez a könyve, mint az eddig olvasottak, nézzük meg, miről is szól.


Franciaország, a XVIII. század elején. A gyermek király, XV. Lajos helyett orléans-i Fülöp régensherceg irányít, Dubois főtanácsossal az oldalán. Fülöp ellen összeesküvést szőnek a bretagne-i nemesek, amit Dubois mindenáron fel akar göngyölíteni. Eddig ez mind valós történelmi esemény, valós történelmi személyekkel. Ezt szövi át a fiktív szerelmi történet, a régens lánya és a felkelés egyik kulcsfigurája Gaston de Chanlay között. Gaston küldetése, hogy megölje a régenst, de természetesen Dubois a fiú minden lépéséről tud és ravasz cselt sző a felkelők ellen. Izgalmas, mozgalmas kalandregény, olyan szereplőkel, akik szinte életre kelnek.
A romantikára oly jellemző végletesség ebben a műben is fellelhető, csak egy kicsit más oldalról, mint amit megszokhattunk. A könyvet letéve úgy éreztem magam, mint egy hosszú hullámvasutazás után. Egyszer lent, egyszer fent, szomorúság, vidámság, humor, dráma...
A történelmileg hű karakterekben több élet, több tűz volt, mint a kitaláltakban. Az okos, ateista, kéjenc régens, aki mindemellett aggódó apuka és reménytelenül romantikus, ha fiatalokról van szó. A ravasz, gunyoros humorú, okos, öntudatos Dubois, aki mindig mindent (vagy legalábbis majdnem mindent) előre tud, minden esetben az ország és a régens érdekeit szem előtt tartva nagyon is reális döntéseket hoz.
És ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy vajon miért olyan más ez a Dumas regény?
Itt van például Dubois karaktere (aki a kedvencem volt). Természetesen ő is jellegzetesen romantikus jellem, kicsit szépítve kegyetlenül racionális vonásait, mégis egy olyan karakter, aki mögött érezhetünk valamit a valós világból. Nem egyértelműen besorolható, a fiktív történet szempontjából természetesen ő a hunyó, de a döntéseinek van racionális alapja, okai érthetőek és ez felmenti a gonoszság vádja alól.
Spoiler!
A másik dolog, hogy a könyvön végig érezhetjük a romantikus stílus "pozitív" jegyeit. Az ember azt hinné, hogy ez a happy end-es típusú regény lesz, mégis a végén, mintha Dumas gondolt volna egyet és azt mondta volna magában:
"Na jó, legyen ennyi öröm, szép és jó elég, most gyorsan vérbe mártom a tollam."
Ez a váltás olyan drasztikus volt, hogy az emberben benn maradt a szusz. Ilyenkor bizony hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez a stílus is hordoz magában drámaiságot, sőt! A főhős végső döntése nagyon is illet ehhez a stílushoz, az önfeláldozás, a becsület stb... mind a romantika kedvelt témái. Mégis azáltal, hogy a könyv háromnegyede arról szól, hogy a szerelmesek végül összetalálkozhatnak-e a rengeteg viszontagság után, a befejezés annyira ütős volt, hogy csak na. (Nem akarom lelőni a dolgokat, nem konkretizálok, de szerintem így is körvonalazódik előtettek, hogy mi a végkifejlet. Ezért is írtam, hogy spoiler. :) )
Ha nem ez a vége, nekem nem tetszett volna annyira, akkor csak Dubois jelleme fogott volna meg, de így!
Spoiler vége!
Összefoglalva:
Mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti Dumast, a kalandregényeket, a történelmi regényeket, a szépirodalmat. Emlékezetes lesz az biztos, akkor is, ha az elején kicsit elbizonytalanodik az ember, hogy folytassa-e, nem lesz-e esetleg túl csöpögős...(Garantálom, hogy nem lesz az :))
Izgalmas, pörgős, eseménydús, szerethető és nem egy tucat könyv.
Neten is lehet olvasni, ide linkelem az oldalt: http://mek.oszk.hu/04400/04446/04446.htm

2013. július 21., vasárnap

fanfiction

Nem egyszerű jó fanfiction-be botlani, de ezt a kettőt mindenképp tudom ajánlani. Az egyik a Harry Potter folytatása, a másik pedig az Éhezők Viadalának egy feldolgozása.
A Harry Potter 8, 9, 10 kötetét írta meg ez a fiatalember. A történet gördülékenyen folytatódik, az író odafigyelt, hogy a karakterek, a Rowling által megteremtett világ és az események hibátlanul beleilleszkedjenek az eredetei történetbe. Az új oldalon: http://juhaszroland84.wix.com/neutopia nem találtam meg a történetet, de ha google-ba beírjátok a címeket, akkor több oldalról le lehet szedni pdf-en.
Sorrendben: H.P. és a Negyedik torony, H.P. és az Ezernevű, H.P. és a Smaragd Sigillus.
Az Éhezők Viadala fanfictiont (A pék fia), egy angol lány írta, és egy magyar lány pedig lefordítja. :) Az egész történetet Peeta szemszögéből ismerhetjük meg. Szerintem fantasztikus ötlet és a fordító pedig élvezetesen adja át magyarul a történetet, szóval mindenképpen tudom ajánlani.
http://www.apekfia.blogspot.hu/

2013. július 13., szombat

Science fiction

Az előző könyv kapcsán eszembe jutott, hogy egy rövid ismertetőt írok a science fiction műfajáról, főleg, mert többen hajlamosak összekeverni a fantasy-val.
A sci.fi alapvetően valamilyen tudományos alapokon nyugvó mű, legyen az szociológia vagy természettudomány, és ezt mindegyik alfajáról elmondhatjuk. Fontos részei a társadalmi, fizikai, biológiai vagy csillagászati tudományos életből eredeztetett új gondolatok. Leginkább ebben különbözik a fantasy irodalomtól, ahol a az írói képzelet mitologikus világot hoz létre, de ennek nincs köze semmilyen tudományos eszméhez, bár előfordul, hogy valamilyen alap társadalmi mondanivalót beleszőnek a történetbe. A két mű célja is teljesen más, és ha ezt elfogadjuk, akkor tudjuk mindkettőt szeretni. A fantasy célja alapvetően a szórakoztatás, hogy elvarázsoljon a könyv, és kirángasson az unalmas hétköznapokból. A sci-fi (a jó) rengeteg kérdést vet fel benned, amikkel a könyv elolvasása után is foglalkozol, etikai, erkölcsi kérdéseket, vagy az adott tudomány lehetséges alakulásának kimenetelei és annak következményei gondolkodtatnak el. (Pl.: Az Elízium ciklusról volt szó az előző ajánlóban. Az Elízium lánya című könyvben végig követhetünk egy eszmefuttatást az együttérzésről. Most őszintén: magadtól hányszor gondolkoztál el erről az érzelemről? Mindenesetre nagyon érdekes volt erről olvasni.)



De nézzük meg most a sci-fi alfajait:


A keményvonalas (hard) sci-fi természettudományi ismereteken alapszik, melyek segítségével levezeti az általa felvetett hipotézist. Ezekben a sci-fikben sokszor megjelennek olyan tudományos elképzelések, amik még nem léteznek, de létezésük nem elképzelhetetlen. Erre a műfajra példa: Stanislaw Lem, Arthur C. Clark, Isaak Asimov, Joan Slonczewski.

A soft sci-fi jellemzően társadalomtudományi témára épül, történetei egy társadalom fejlődéséről szól, a tudományos (technológiai) színtér visszaszorul, ez csak segítő eleme úgymond a szociológiai eszmevezetésnek. Jellemző ezekre a művekre az utópisztikus gondolkozás. Jellemző példák: Philip K. Dick, Ray Bradbury, Aldous Huxley.

Az űroperák kalandos történetek, amik sokszor egész univerzumokat fognak át. Itt egy egész világot teremt meg az író, társadalom és természettudományok ismereteivel karöltve. Ilyen jellegű könyvekben az író jól szemléltethet bizonyos társadalmi változások különböző hatásait. Legtöbbször több száz éveket ugrunk egy mű alatt. Én mindig nagyon csodáltam ezeket az írókat, hogy milyen komplex világot tudnak kialakítani tudományos alapokra helyezve. Ilyen művek például: Isaak Asimov – Alapítvány sorozata, Frank Herbert – Dűne sorozat.

Az én meglátásom szerint egyébként sokszor fedi az egyik a másikat, nehéz így besorolni őket. Én személy szerint nagyon szeretem ezt a műfajt. :)

Joan Slonczewski: Elízium ciklus 1-2

   

Eddig az Elízium ciklusból négy kötet jelent meg. Én az első kettőről írok, mert ezeket olvastam egyenlőre, majd később a többi is sorra kerül.
Számomra nagy élmény volt mindkét könyv, főleg, mert teljes felüdülés végre egy jó kortárs sci-fit olvasni. Persze nem ez az egyetlen élvezhető a mai sci-fik közt, de mivel nincs túl sok jó, ezért mégis kiemelkedik. Előre is készüljetek fel, hogy a különböző kötetek közt több 1000 év telik el összességében, szóval nem egy kifejezett folytatásos regény. A könyvek önmagukban is helytállnak, de természetesen az a legjobb, ha sorrendben olvassa őket az ember. (Ajtó az óceánba, Elízium lánya, Génszimfónia, Agypestis) Nekem az kifejezetten tetszett, hogy megismerünk egy univerzumot, ami a mi világunk egy lehetséges, kiterjesztett jövője, és "pillanatképeket" kapunk a bolygók akkori életéből. Épp ezért egy-egy cselekmény nem lesz 100 százalékosan befejezve. Az írónő csak betekintést nyújt egy világba, annak társadalmi problémáiba, ad egy lehetséges megoldást, de annak a megoldásnak a végső kimenetele úgymond a jövő zenéje. Nekem ez kifejezetten tetszik, de olvastam olyan kritikát is, ahol az olvasó épp ezt a megoldást nem kedvelte. Tehát erre nem árt, ha felkészül az, aki neki akar kezdeni a sorozatnak. Lássuk a történetet.

Ajtó az óceánba
Egy óceán-hold világát ismerhetjük meg, a Shorát és a rajta élő békés népet, a Cseréket. Filozófiájuk, életmódjuk, tudásuk, társadalmi berendezkedésük nagyon fejlett és a kívülállók nem is igazán értik meg őket. A történet arról szól, hogy egy szomszédos civilizáció ki akarja aknázni a Shora erőforrásait, megbontva ezzel annak törékeny biológiai egyensúlyát. A társadalmi, kulturális különbségek miatti meg nem értésről, a természet fontosságáról, az emberségről szól, mindezt fűszerezve különleges világok különleges népeivel, technikáival, orvostudományával. Az írónő fantáziájának semmi nem szab határt, nagyon élvezetes a történet, a karakterek egyediek. Nagyon élethűen ábrázolja az írónő a Shora világát, az ember csak azt veszi észre, hogy akaratlanul is beleképzeli magát, milyen lehet egy ilyen társadalomban, ilyen filozófiával élni.

Elízium lánya
1000 év telt el az előző könyv vége óta. A Shorán egy másik nép is letelepedett, az elíziumiak, akik felfedezték a hosszú élet titkát. Ez természetesen a többi nép számára is igen csábító. Kis népességű világuk érzékeny egyensúlyt tart fenn a Shora "őslakosaival". Kül és belpolitikai problémák zavaros vizein evezünk a könyvet olvasva. Azt hittem, hogy őszinte legyek, hogy a Cserék után nehezen nyújthat nekem az írónő egy hasonlóan lenyűgöző társadalmat, de mégis sikerült neki. Érdekes, tanulságos, elgondolkodtató mű. Kicsit sok a biológiai eszmefuttatás, aminél néha elvesztettem a fonalat, de nem vészes. (Az írónő biológus, szóval legalább némi valóság alapja van a leírtaknak, pont, mint Clark könyveiben, csak itt nem a fizika terén. :) ) Ami nekem nagyon tetszett, hogy a "halhatatlan" élet előnyeit, hátrányait is leírja. Milyenek lehetnek egy ilyen nép társadalmi szokásai, intézmény rendszerük, milyen hatalmi pozíciót tudnak felépíteni a rendelkezésükre álló idő alatt. Nagyon élveztem, talán még jobban is tetszett, mint az első könyv. Az elíziumiak mellet megismerhetjük a Bronz Égboltiakat is. Erről a bolygóról jön az Elíziumra egy család, az ő szemszögükből követjük végig az eseményeket. Újfent érdekes kulturális találkozásnak lehetünk tanúi. Nagyon sok érdekes kérdést vet fel ez a könyv, amiken érdemes elgondolkozni.

Összefoglalva annak tudnám ajánlani, aki szereti a hard sci-fit, szereti a "mi lenne ha..." gondolatmeneteket, és aki szívesen mélyed el társadalmi, elvi kérdésekben. Ha hagyjátok magatokat elvarázsolni, ezek a könyvek elfognak.